Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Arccal a paktumok felé? Bruszt László,  Neumann László, Manager Magazin, 2006. november. „A nyugat-európai paktumok az igazság pillanatában születtek.” A hazai közvélemény hajlamos a mai magyarországi válságot, a politikai erõk kompromisszumképtelenségét valamiféle egyedi, különleges helyzetnek tekinteni, melyre lehetetlen megoldást találni. Cikkünkben abból indulunk ki, hogy a jelenlegi krízis elsõdlegesen a szükséges gazdasági reformok beindítását és sikeres megvalósítását megnehezítõ bizalmi válság, és azokat az európai példákat mutatjuk be, amikor hasonlóan súlyos politikai és gazdasági helyzetekben az ellenérdekû felek mégiscsak képesek voltak olyan kompromisszumos megoldást találni, mely kilépett a politika addig megszokott medrébõl, és biztosította a reformlépések támogatottságát. Ezek az úgynevezett társadalmi-gazdasági paktumok egyszerre próbáltak meg szembenézni a mély politikai bizalmi válsággal, és választ adni alapvetõ gazdaságfejlõdési kérdésekre úgy, hogy nem csak a politikai erõk tárgyaltak egymással, hanem bevonták a gazdaság szereplõit is, tipikusan a munkáltatói szervezeteket és a szakszervezeteket. Egy ilyen „politikai-társadalmi szerzõdés” vagy „társadalmi-gazdasági megállapodás” szükségessége egyébként az elmúlt másfél évtizedben többször felvetõdött Magyarországon is. A nyugati példák tanulságainak sorolása után tehát visszatérünk arra a kérdésre, hogy a jelen válsághelyzetben látunk-e esélyt egy, az ország érdekében létrehozandó politikai megállapodásra. Spanyolországtól Írországig, Hollandiától Olaszországig a 80-as, 90-es években mintegy ötven gazdasági-társadalmi megállapodás született, több országban – például Olaszországban vagy Írországban – 2-3 évente újították meg, és újabb témákkal bõvítették ki a korábbi megállapodásokat. Az elsõ paktumok klasszikus makrogazdasági válsághelyzetekben születtek meg, tehát jelentõs költségvetési deficit, a növekedés lelassulása, a versenyképesség elvesztése, a nemzeti valuta leértékelõdése és súlyos társadalmi gondok közepette – például Írországban hatalmas volt a munkanélküliség. Tipikusan mély politikai bizalmi válság elõzte meg a paktumokat, és a szükséges átalakítások azért késtek, mert a hivatalban lévõ kormányok féltették amúgyis ingatag politikai bázisukat a reformok bevezetésétõl. Jó példája ennek a kilencvenes évek eleji Olaszország: az olasz politikai osztály mélyen benne volt a korrupciós ügyek leleplezése után kirobbant bizalmi válságban, a gazdaság mélyponton volt, és Brüsszelben nem sokan gondolták volna, hogy Róma valaha is teljesíteni fogja az eurózónához, a monetáris unióhoz való csatlakozás feltételeit. A balközép kormány pragmatikus képviselõi ekkor álltak elõ a munkáltatók, munkavállalók és a kormány több évre szóló megállapodásának az ötletével, megszerezve maguknak az olasz nemzeti bank informális támogatását is. Az elsõ paktum segítségével kivezették a gazdaságot a bérindexálásra és túlköltekezésre alapuló rövid távú gazdasági és társadalompolitikai csapdából. Ezt követõen átalakították a bértárgyalások teljes rendszerét, és fokozatosan összhangba hozták a kormány jövedelempolitikáját (adók, bérek) a maastricthi kritériumok teljesítéséhez szükséges fiskális és monetáris követelményekkel.  Késõbb az elsõ megállapodásokat kiegészítették a versenyképesség és a foglalkoztatottság szintjét javító egyezményekkel. A 90-es években tehát Nyugat-Európában országok sora küszködött ugyanazokkal a problémákkal, mint most az új tagországok, Magyarország: Lengyelország vagy Csehország.  Egyszerre kellene teljesíteni az európai monetáris rendszer szigorú feltételeit, és közben növelni az ország gazdasági teljesítõképességét, a versenyképességet, a foglalkoztatást és a fogyasztást. Mindezt Európának ezen a felén úgy, hogy az ezeket az országokat az EU-ba bevivõ politikai elitek az elmúlt években jelentõs mértékben amortizálták korábbi politikai tõkéjüket, és nehezen tudják a korábbi módszerekkel biztosítani a támogatást olyan reformokhoz, amelyek áldozatokat követelnek, elõre pontosan nem látható, késõbbi nyereségeket ígérve. A nyugat-európai paktumok válsághelyzetben, mondhatni „az igazság pillanatában” születtek, s a tárgyalásokon általában az történt, hogy a felek kitették az asztalra a kártyáikat. A kormány általában gazdasági egyensúlyt, növekvõ bevételeket, növekvõ termelékenységet akart, a vállalkozók több profitot illetve a versenyképesség javulását, a munkavállalók képviselõi pedig több munkahelyet és értékálló béreket. Ezek között próbáltak megállapodási lehetõségeket találni, amelyek egyes részeit törvénybe is iktatták. Az igazán sikeres paktumok azok voltak, amelyek leegyszerûsítették a problémákat, két-három alapvetõ gazdasági, szociális kérdést kötöttek össze, és ebbõl indultak el egy bonyolultabb paktum felé. A megvalósítást általában két-három évente felülvizsgálták, s a helyzetnek megfelelõen próbálták változtatni az eredeti megállapodást. Sokszor új tárgyalási fórumokat, a végrehajtást segítõ ellenõrzõ intézményeket is létrehoztak, új szereplõket is bevontak a tárgyalásokba. Az idõrõl-idõre megkötött ilyen megállapodások gyakorlati politikává váltak, volt, ahol évente, volt, ahol két-három évente született újabb paktum. Szembenálló politikai pártok csak ritkán szerepelnek a paktumot kötõ politikai erõk között: a hivatalban lévõ kormányok általában a ciklus elején kötöttek Nyugat-Európában paktumokat a gazdaság fõszereplõinek képviselõivel. Tipikusan az elsõ 1-2 évben mind a vállalkozók, mind a munkavállalók áldozatokat vállalnak azért, hogy kölcsönösen valamilyen jobb helyzetbe kerüljenek 2-3 év múlva. A hivatalban lévõ kormányok a paktum segítségével stabilizálják a politikai bázisukat: a munkáltatók és a munkavállalók képviselõi által támogatott gazdasági program kiviszi a napi politikai csatározások erõterébõl a gazdaságpolitikát, és jelentõsen megerõsíti a kormányzati gazdaságpolitikák hazai és külföldi hitelességét és hitelképességét. Segíti a paktumok tartósságát, de nem feltétele azoknak, ha a mindenkori ellenzék legalább hallgatólagosan támogatja azokat. Az ellenzék hangsúlyos részvétele csak kivételesen fordult elõ, erre egyetlen precedenst ismerünk: az 1977-es Moncloa-paktumot Spanyolországban. Az ellentétes oldalon álló politikai pártok részvételét az indokolta, hogy ez „rendszerváltó” paktum volt, a Franco-rezsim bukása után az átmenet alapvetõ kérdéseit rendezte. Ez tehát nemcsak gazdasági megállapodás volt, hanem az új, demokratikus politikai berendezkedést is stabilizálta. Magyarországon több sikertelen kísérlet is történt ilyen paktum létrehozására. Általában vagy az volt a baj, hogy a kormánynak nem volt hosszú távú elképzelése arról, hogy mit kell csinálni, és a tárgyalások hosszú kívánságlisták összeállításában merültek ki, vagy ellenkezõleg, éppen az, hogy a kormány, akárcsak most, a kész programot tette le az asztalra, és nem hagyott teret a garanciákon és ellentételezéseken alapuló megegyezés „kitárgyalására”. A mai polarizált politikai játéktérben látszatra nagyon nehéz paktumot létrehozni: egyre kevésébe tûnnek átjárhatónak a politikai táborok közötti határok. A legsikeresebb nyugat-európai paktumok azonban hasonló helyzetekben születtek. A gazdaság fõszereplõinek a bevonásával beinduló tárgyalások más értelmezési keretbe teszik a politikai ellentéteket, kézzelfogható garanciákat nyújtó megegyezésekkel csökkenthetik a bizalmi válságot, és helyreállíthatják azt a politikai tõkét, amely a leginkább szükséges a reformok elindításához és sikeres megvalósításához. Hazai elemzõk gyakran hivatkoznak arra, hogy a magyar gazdasági érdekszervezetek gyengék és megosztottak, és emiatt a paktumok alapvetõ feltétele hiányzik. Ez azonban a nyugat-európai paktumok nem eléggé alapos ismeretén alapul. Az ír szakszervezetek semmivel sem voltak erõsebbek, az olasz szakszervezetek pedig semmivel sem voltak egységesebbek a magyaroknál, és a paktumok egyik fontos sajátossága éppen az volt, hogy külön intézkedéseket tartalmaztak az érdekképviseleti szervezetek és az érdekegyeztetés intézményeinek megerõsítésére.  Régi tapasztalat, hogy pusztán egy megszorító csomagról nem lehet igazán tárgyalni, jó egyezményt kötni. Nem véletlen, hogy a Bokros-csomagról sem született paktum, pedig elõtte a kormány, a szakszervezetek és a munkáltatók jó fél évig tárgyalták a „társadalmi-gazdasági megállapodás” tervezeteit. Rövid távon a felek ugyanis inkább csak veszítenek. Nem lehet csak a feketelevesrõl tárgyalni, ki kell terjeszteni a tárgyalást a reformcsomagra is, amely hosszabb távon elõnyöket is hozhat a résztvevõknek. Az idõtáv állandó kérdés volt nyugat-európai paktumoknál is, mert igazából rövid távon ott is – nagyon sok esetben – csak megszorító intézkedések történtek, és a szakszervezetek szinte mindig bérvisszafogó politikára kényszerültek. A paktumok azonban általában többet is nyújtanak, mint hogy megteremtik a reformok politikai bázisát. A pillanatnyi elõnyök mellett ugyanis azt is figyelembe kell venni, hogy a reform tanulási folyamat. Több, egymással nehezen és csak sok lépésben összeegyeztethetõ célt kell elérni – stabilizálás, versenyképesség javítása, foglalkoztatottság növelése, a szociális elosztás igazságosabbá és hatékonyabbá tétele – és, ahogyan ezt Kornai János egy, a nyáron a Népszabadságban megjelent cikkében részletesen is elemezte, nem lehet elõre pontosan tudni az összes szükséges lépést, és nem lehet elõre látni minden egyes lépés következményét. A reform tanulás nélkül nem megy. Ezt egyébként Gyurcsány Ferenc is megfogalmazta nyilvánosságra került májusi beszédében: elmondta, õ pontosan tudja, hogy nem lehet elõre látni, mik lesznek a következményei a reformoknak, elõre lát két lépést, de nem lehet elõre látni hat lépést. Gyurcsány Ferenc ugyanakkor nem vállalta ennek a felismerésnek a következményeit. Ha ugyanis magáévá tette volna Kornai János gondolatait, akkor nem egy nagyon erõs, határozott programmal kellett volna kiállnia a nyilvánosság elé, és azt mondania, hogy ez a program, ezt kell végrehajtani, mert nincs más alternatíva. Ehelyett intézményesíteni kellett volna a tanulást, bevonva abba a gazdaság fõszereplõinek képviselõit, vagyis azokat a szereplõket, akik a legközvetlenebbül érintkeznek a problémákkal, és a legtöbb kockázatot vállalják a reformok során. A nyugat-európai paktumok sorozatának éppen az volt a legfontosabb hozadéka, hogy egyszerre nyújtottak garanciákat a több szempontot is figyelembe vevõ reformok sikerességéhez, és lehetõvé tették a kölcsönös tanulást. A jelenlegi magyarországi helyzetrõl hozva példát: a mostani kormány konvergenciaprogramjának hatása sok esetben csak általános várakozásként fogalmazódik meg. A magyar gazdaság szereplõinek ugyanakkor nem az az érdekes, hogy mit mond erre a programra Brüsszel, hanem hogy mi lesz hosszú távon, hogyan fog kinézni a gazdaság 4-5 év múlva. Mennyire lesz versenyképes, hány ember lesz belül és milyen bérekkel a munkaerõpiacon, milyen lesz a foglalkoztatási struktúra, milyen jogai lesznek a munkavállalóknak? Ezekre nincsenek, és elõre nem is lehetnek teljesen biztos válaszok és garanciák. A kormány a foglalkozatással és a versenyképességgel kapcsolatos várakozásai vagy bejönnek, vagy nem, de ezekrõl tárgyalni kellene, és azután az eredményekbõl 1-2 év után tanulni, és korrigálni a megállapodásokat, mint ahogy az a nyugat-európai paktumok esetében is történt.           Bruszt László a firenzei European University Institute professzora, Neumann László az MTA Politikatudományi Intézetének tudományos fõmunkatársa Bruszt László, Neumann László Arccal a paktumok felé?, Manager Magazin, 2006. november.